2014. április 21-én, az alapító halála után fia, Pintér Csaba vette át az irányítást és lett a vállalat tulajdonosa. családi tulajdonban álló magánvállalkozás tulajdonos: Pintér Csaba székhely: Kecel telephely: Paks Infrastruktúra és műszaki háttér Az üzemkomplexum 40 000 m2 alapterületen fekszik. A 2000 m2-es alapterületű irodákon és szociális helyiségeken felül 13 200 m2 üzemcsarnok található.
És ez a korszak lehet, hogy tavaly véget ért A bajnok feleségverő, velejéig korrupt és romlott, álszent politikusával. Bár a Pintér Béla és Társulata igazából majdnem mindig kisközösségek, sokszor családok személyes, intim történeteibe fűzte bele a politikát is meg a görög drámákra emlékeztető sorstragédiákat is. Ebben az új előadás, a Szívszakadtig is hasonló, de ennek inkább nagy morális kérdések hivatottak megadni a súlyát. Olyasmik, mint hogy mi van, ha mi tényleg csak a legjobbat akarjuk, és mégis minden a lehető legrosszabbul sül el a jónak hitt döntéseink miatt? Lehet-e ez embernek mindenre befolyása, vagy bele kell törődni, hogy van, amire akkor sem tudunk hatni, ha beleszakadunk? Hogy lehet elviselni, ha még a jó szándék sem elég ahhoz, hogy a megfelelő irányba tereljük az életünket? De az a súly, ami miatt Pintér Béla annyira jó rendező és drámaíró, most csak nem gyarapszik annyira a színpadi idő múlásával, amennyire szokott. Mert bár valóban ott vannak ezek a kérdések a háttérben, ezúttal sokkal inkább ott is maradnak, valahol még épp látható helyen, érezhető jelenléttel, de azért eléggé elbújva a csavarosan – egy kicsit már túlcsavartam – furcsa történet mögött.
[1] [4] [5] Élettársa Enyedi Éva, [7] a társulat tagja; egy lányuk van, Lujza. Hobbija az országúti kerékpározás, [1] az úszás és a futás. [4] Pályafutása [ szerkesztés] Fiatal korában ismerkedett meg a népzenével, elsősorban a tanyavilágban élő nagyszüleinek és rokonságának köszönhetően. Sokat járt táncházba és képzett néptáncos vált belőle. A népzene és a néptánc számos darabjában kap fontos szerepet. [1] Tizenhat éves korában lett az akkor Tanulmány, [2] később Arvisura Színház tagja, ahol színészként és rendezőként 1998-ig tevékenykedett. Ezután alapította meg saját társulatát Pintér Béla és Társulata (PBEST) néven. [8] A társulat első fellépése 1998. december 19-én volt. [1] Eleinte kollektív improvizációval kísérletezett, de a Kórház-Bakonyban első próbája után úgy döntött, megírja a szövegkönyvet, innen datálja írói pályafutását. [1] Munkamódszeréről azt mondta, hogy mindig a következő előadás jár a fejében, a szerepeket a színészeire írja. [1] Színházcsinálóként elsősorban saját társulata számára ír darabokat.
Onnantól kezdve, ha elindul valami, képletesen szólva, mindennap ezzel kelek és ezzel fekszem. Az szerzi a legnagyobb örömet, amikor elindul bennem egy történet. Aztán a próbák alatt is megy-mendegél, majd elérkezünk egy megoldhatatlannak tűnő problémához. És amikor végül mégis megoldjuk, újabb ajtók nyílnak, új értelmet kap minden, és olyasmibe csöppen az alkotó, amire nem is számított. Mintha a darab önmagát írná. Ezek a legboldogítóbb pillanatok. És ha a nézők előtt is működik, az csodálatos. Megváltoztatta az életemet Milyen alapon építed fel a társulatot? Azt tudom, hogy a színészek önkéntes jelentkezését nem fogadod el. Még soha nem fordult elő, hogy valaki bejelentkezett, és azt mondtam volna: rendben, gyere. Általában a szükség és a véletlen hoz valakit. Milyen az élet a társulatnál? Van-e valami mágia, amivel összetartod a csapatot? Nincs. Sosem tartunk például társulati üléseket. Ha úgy tetszik, az egyfajta hiba, hogy a munkán kívül keveset kommunikálok a kollégáimmal. Persze beszélgetünk, leülünk előadás előtt vagy után, de csapatépítő közösségi programok nem nagyon vannak.
És nagyon jól működik az előadás humora, ahogy ezúttal is tökéletes a hullámvasút pályája a könnyű és a súlyos részek között az utolsó nagy vérfagyasztásig. A felszín most is ugyanolyan lenyűgöző, mint Pintér Béla majdnem minden előadásában, ami nem kis szó. Viszont most hiába akarunk ugyanúgy fejest ugrani a mélybe, mint a korábbi előadásoknál, ott a korlát, és túl nehéz átmászni rajta.
Fotó: Horváth Judit Pintér, Máté, és az összes érintett ugyanis beleállt, éspedig kőkeményen. Hogy mi történt volna, ha Ascher Tamás ellátogat Erdélybe valamikor a kilencvenes években színházi kurzust tartani? Mi lett volna, ha Bezerédi Zoltánnak lett volna egy használt Zastavája? És hogy megrendezte volna-e Máté Gábor a Három nővért, ha egy véletlen folytán valóban összetalálkozik az akkoriban még csak színész Pintér Bélával? Senki sem tudhatja. Csupán arra kaphatunk választ, hogyan képzelte el mindezt Pintér Béla 2017-ben, és hogyan meséli el társulatának néhány tagja, illetve a Katona színészeinek segítségével. – így a szinopszis, és ez a sok "mi lett volna, ha" a darab fő szervező ereje. A történetben ugyanis fikciós és megtörtént elemek, létező és kitalált alakok, pletykák és városi legendák olyan lendülettel kavarognak, hogy ember legyen a talpán, aki kihámozza mindebből a valóságot. Na, nem mintha ez lenne a feltétlen cél, de hát az áthallások mindig épp azért vannak, hogy legyen min lovagolnia a tisztelt publikumnak.
A könyvnek vegyes a fogadtatása. A bulvár csámcsog rajta, az Index (mely most el van ájulva a Katona bemutatójától) viszont gusztustalannak tartja a riporternő eljárását. Mint írják, nem hiszik el az állítását, miszerint a könyv nem a családi szennyes kiteregetése, hanem "egy 43 éves nő élete, s életének tapasztalatai". "Annak ellenére azonosíthatóak a férfiak, hogy »a szereplők neve egytől egyik megváltoztatott, fiktív«. (…) Hiába jegyzi meg, hogy ügyvédekkel nézette át a szöveget, ettől függetlenül visszataszító technika ez" – bélyegzik meg az asszonyt. A fenti történet minden mondata nyilvános, dokumentált forrásból származik, egyetlen állítása sem pletykán alapul. Egy konkrét férfi és egy konkrét nő viharos kapcsolatáról szól, de ha akarnánk, abba beleláthatnánk a színházi világ császáraként élő, a sajtó szerint "nőfaló" színész, és az állítása szerint a férfiak által tönkretett tévés celeb archetípusát. Ilyenformán, akár a szereplők átnevezésével, megrázó erejű drámát lehetne színpadra állítani belőle a szexuális kiszolgáltatottságról, férfi és nő bestiális kapcsolatáról, a színházi és tévés világ romlottságáról – és a hatalom természetéről.
Eszerint a ma már halott hitves a színészt anno egy másik televíziós, Jakupcsek Gabriella férjeként szerette el, majd hamarosan összeházasodtak. A sajtóban is megjelent hírek szerint azonban a rendező – korábbi házasságából született két fia mellett – nem akart újabb utódot. Egyébként is, amint egy korábbi interjújában értésre adta, ki nem állhatja a gyerekvisítást; olyannyira, hogy karácsonykor is csak akkor keresi fel a nővérét, ha már annak otthonában elültek ezek a "számomra kellemetlen zajok". Ezért új feleségét arra kötelezte, hogy vetesse el gyermekét. Az asszony viszont meg szerette volna tartani a babát, ezért megpróbált kompromisszumot kötni a férjével. "Kértem, hogy béreljünk neki egy külön lakást, és akkor nem kell végighallgatnia a sírást, nem kell foglalkoznia a gyerekkel, elég, ha néha meglátogat minket. Felajánlottam, hogy akkor költözzünk össze, amikor a gyerek már eszik-iszik, és nem ordít, de ebbe sem ment bele" – mesélte a lapnak a volt feleség. Öt év házasság után aztán a nő elköltözött a színésztől.